A triffidek napja - John Wyndham

Legutóbbi vándorlásom célpontjául John Wyndham az 1951-ben megjelent regényét, a The Day of the Triffids-et választottam. Be kell vallanom, hogy ebben a döntésemben inkább az azonos című angol minisorozat befolyásolt, mintsem az író neve. Így a könyv ismeretében azonban már jobban oda fogok figyelni erre a névre. A könyv nálunk 1990-ben A triffidek napja címmel jelent meg a sci-fi mesterei sorozatban a Móra kiadó gondozásában.

Bill Masen egy triffid támadás következtében kórházban, bepólyált fejjel kénytelen tölteni az emberiség legcsodálatosabb jelenségének éjszakáját. Másnap azonban furcsa eseményekre ébred. Az egy éjszaka alatt bekövetkező furcsa jelenség hatására egy csapásra megcsappant az önmagukat ellátni képes emberek száma. Míg pár órával korábban még a saját látásáért aggódott, nem is sejtette mekkora kincs van a birtokában. A városban bolyongva nemsokára társra talál Josella, a kétes hírű írónő személyében, akivel együtt próbálnak túlélni egy pusztulóban lévő világ romjain.

Az A triffidek napja középpontjában tehát inkább a civilizáció, értékrend, elért vívmányok hanyatlása áll. A téma poszt-apokaliptikus, a pusztulat, az áldozatok “haláltusája”, a túlélők morális küzdelme és felelősség kérdéskörének feszegetése. Vajon meddig képesek a túlélők egy ilyen világban fennmaradni. Az író a főszereplő kalandjain és küzdelmén keresztül veszi végig ezeket a lehetőségeket és persze teszi le érveit egyik-másik mellett vagy ellen.

A sorozattal ellentétben kevésbé akció-orientált és a növények sem kapnak akkora szerepet. A triffidek inkább csak mint itt-ott felbukkanó fenyegetés jelennek meg, a kialakult helyzet haszonélvezői. Kicsit sajnálom, hogy a történetükbe nem megy bele jobban az író, mert már a felbukkanásuk körülményei is izgalmasak. Ezzel azonban csak még jobban átélhetővé válnak az főszereplő saját szemszögéből követett események.

A triffidek mellett a másik csoport, ami - bár most meglepően hangzik, de - fenyegeti a “túlélőket” az a látásukat elvesztett emberek tömege, akik főleg a könyv első felében néha mint koncokon marakodnak a látókon.

Nem csoda talán, hogy a regény hangulata engem így inkább a zombifilmekre* emlékeztet, bár a jól ismert zombik által okozott borzalmakat itt a két csoport együttesen testesíti meg. A csoszogó, tapogatózó, kiszolgáltatott, de a látókat (túlélőket) saját maguk eltartásának felelősségével fenyegető tomeg és a rejtőzködő, óvatlan áldozatokra leső, embereket messziről “megérző” és velük táplálkozó öntudatlan-tudatos triffidek.

Érdekes, hogy a mű olvasása közben nem nagyon éreztem a technológia szakadékot, amely az író korától elvileg elválaszt, így mai szemmel is simán bele tudja magát élni az olvasó. Ami külön tetszett az író stílusában, s talán ez a régiségének is betudható, hogy a modern filmekkel, könyvekkel ellentétben nem akar mindenáron minden behozott karaktert és helyzetet végletekig kihasználni, összekötni. Inkább törekszik az élethűségre. Teszem azt, ha a főhősünk élete függ egy adott szituációtól, akkor képes annak hátat fordítani és vissza se nézni.

A könyv önmagában nem oldja fel a kialakult helyzetet, nem is tehetné. Azonban kivezető utat mutat, legalábbis annak reményét veti fel egy ilyen szörnyű világból. A történetnek egyébként folytatása is készült egy másik írótól. Simon P. Clark 2001-ben megjelent könyve, a The Night of the Triffids 25 évvel később veszi fel a fonalat. Azonban ennél több információt nem nagyon találtam még róla, és sajnos magyarul sem jelent meg.

Végezetül két megjegyzés. Tudom, hogy nem teljesen jó párhuzam, de a koronavírusos időszakban azért extra érzelmeket tud felkorbácsolni egy ilyen történet. Bennragadni és túlélni valahogy egy elszigetelt környezetben vagy kimerészkedni és potenciális “triffid” áldozattá válni.

Illetve és bár ezzel a mai trendek miatt lehet, hogy nem leszek túl népszerű, de ráadás kedvenc a tudatos növények kérdésköre. Növények, amelyek figyelnek, kommunikálnak, éreznek - ahogy a sorra megjelenő tanulmányok is egyre inkább arra mutatnak, hogy ez nem csak scifi.

*érdekes kérdés, hogy az 1968-as klasszikus zombifilmek születését jelentő Élőholtak éjszakájának írója/rendezője vajon ismerte-e és ha igen, mennyit merített Wyndham munkájából.